Toporzékoló kétéves a közértben sikítva követeli a csokikát?
Rosszalló tekintetek, fejcsóváló nénikék. Anyuka jó esetben pironkodva a "szégyenen", próbál beszélni a gyerek fejével, rosszabb esetben odaadja a csokit, legrosszabb esetben üvöltözve legazemberezi, rázza, rángatja a kicsit.
Rossz szülő?
Könnyen vágjuk rá, szinte gondolkodás nélkül.
Annak látszik. Ahogyan a gyerek meg rossz gyereknek látszik.
Vénülő kezével reszketve kapaszkodik rég felnőtt egyszülött magzatába, kinek számára így nemhogy az emberi kapcsolat, de levegő is ritka, s majd megfúl a szerető szorításban?
A rettegő, valahol valamit nagyon elfuserált asszonyt szánjuk-e, amiért egyfia a világ végéig is elmenekülne tőle, ha nem nevelte volna gyengére, vagy a gyermekét, kinek kétszer kell megszületnie, ha valaha élni akar?
Rossz szülő? Rossz gyerek?
Számít ez még?
Kapálózó, minden lehető módon ellenálló, legalábbis közepes képességű lánykáját tolja, nyomja, passzirozza be a gimnáziumba az ambíciózus anyuka, aki akár a gyerek körme szakadtáig is, de kiharcolja, hogy igenis gimnáziumi érettségije legyen a büdös kölöknek?
A tanárok figyelmeztetése, a gyerek konok, csakazértis nemtanulása és zsinórban szerzett elégtelenjei sem nyitják fel anyuka szemét: váltani kéne, amíg nem késő. Amíg a lány nem fedezi fel az alkohol, a fű, a penge okozta "megkönnyebbüléseket".
A szülők álmaiért a gyerekek kellene küzdeniük?
Vajon a jó ember - rossz ember egy az egyben megfeleltethető tehető a jó szülő - rossz szülő fogalompárnak?
Lehet-e jó ember egy rossz szülő?