Vasárnaponként gyakran kimegyek a Tesco-ba, saját, ingyenes buszjáratán. Egyszerű, kényelmes.
Pókembernek festett arcú ötéves kissráccal száll fel az apuka. Pár megálló múltán felpattan, jelez, hogy leszállnának. Csakhogy abban a megállóban éppen nincsen felszálló, a busz nem áll meg.
Apuka elköveti az első kommunikációs hibát:
- Nem nyitja ki? - kiabál előre a sofőrnek. - Jeleztem!
Sofőr első hibája:
- És? - veti oda blazírtan.
Ekkor kiderül, hogy apuka tisztában van a szabállyal: a Tesco-busz nem BKV, hogy csak úgy fel-leszállogasson az úri közönség. Itt kérem Tescoba menés van. Aki felszállt, az oda megy, nincs apelláta. Ez az ingyenesség ára. Apuka tehát kushad.
A kis pókember azonban értetlenkedik.
- Apaaa, miért nem szállunk leeee?
Apuka elköveti a második hibát:
- Majd a következőnél. - terel, nem ad valódi választ. Nem magyarázza el a gyereknek, hogy ezen a buszon más szabályok érvényesek, hogy ők most "tilos" akcióra készülnek.
A következő megállóban csak az első ajtónál van felszálló, a hátsónál, ahol ők állnak, nincsen, tehát nem is nyílik az ajtó.
Ez már háború.
A sofőr fenntartja, húzza a kínos helyzetet. Valószínűleg pontosan tudja, hogy zsarnokként viselkedik, mikor nem engedi leszállni a férfit a gyerekkel.
Nevelni akar? Vagy csak jól esik belekóstolni a hatalomba?
Apuka szintén nem siet megoldani a nyúló-rétesedő szituációt, kitartóan sunyít. Amikor a srác elkezdi mondogatni neki, hogy menjenek az első ajtóhoz, hiszen azt kinyitja a vezető bácsi, a hátsót meg nem, akkor ő makacsul ellenáll.
Még mit nem!
Hiszen akkor esetleg szóba kellene elegyedni a sofőrrel...
Én egyszerűnek látom a megoldást, de talán csak azért, mert nő vagyok - nem szeretem a háborút. Ha apuka már az első alkalommal odament volna a sofőrhöz, és megkérte volna, hogy nyissa ki nekik az ajtót, hozzátéve, hogy tisztában van azzal, hogy ez nem szabályos lépés, akkor ezzel ő kvázi elismerte volna a sofőr hatalmát, aki valószínűleg - pár korholó, méltatlankodó szó után - engedte volna, hogy leszálljanak. Win-win.
Végül 4 megállóval később akad annyi felszálló a megállóban, hogy ők leszállhatnak.
Apuka futva, a gyereket maga mögött húzva iszkol a szituációból.
Vajon attól fél, hogy visszaparancsolják a buszra?
Láthatóan semmiképpen nem akar szembesülni a sofőrrel, aki elvigyorodik, ahogyan a loholó apuka után néz.
Talán úgy érzi, győzött.
Talán apuka is úgy érzi, győzött.
Én valamennyi szereplőt vesztesnek látom.
