A pszichológus egészséges emberekkel foglalkozik. Olyanokkal, akik úgy érzik, megrekedtek, akik tanácstalanok, akik szoronganak, akiknek döntést kell hozniuk egy fontos helyzetben, akiknek feldolgozatlan "csomagjuk" van, ami hátráltatja őket.

Valamennyien ismerjük a helyzeteket, mikor nem látjuk a fától az erdőt. Mikor nem akaródzik valamit felismerni, elismerni. Mikor tudjuk, hogy lépnünk kellene, de vagy fogalmunk sincs, merre, vagy nagyon is jól tudjuk, de nem találjuk hozzá az erőt magunkban.
Ezek azok az élethelyzetek, mikor elkel a segítség. 

S hogy miért éppen egy pszichó?
Miért nem elég átbeszélni a gondokat rokonokkal, barátokkal?

Véleményem szerint ennek egyszerű az oka: a legtöbb ember erősnek akar látszani. Különösen ismerősei, barátai előtt. Elismerni a pillanatnyi "gyengeséget" ciki, különösen korunkban, mikor a teljesítmény a minden, mikor szinte csak ez határozza meg, hogy egy embert elismernek-e. És mind éhezzük az elismerést, a megbecsülést. Rettegünk attól, hogy megszégyenülünk, alkalmatlannak mutatkozunk az élet valamely területén.

A pszichológus e tekintetben egy semleges terület.

Ismeretlen, elfogulatlan.

Előtte szabad valóban, maradéktalanul, felszabadultan őszintének lenni. Vele elengedheti magát az ember, ledobhatja szerepeit, álarcait, nála nem kell erőlködni, megfelelni valamiféle elvárásnak. Szabadon lehet az, aki. Megengedheti magának az önazonosságot, mert tudhatja, hogy itt elfogadják, olyannak, amilyen. nem kell játszani, nem kell játszmázni.

A pszichó további előnye, hogy "ki van képezve" arra, hogy emberekre figyeljen, hogy érteni-érezni próbálja őket, hogy segítsen nekik gondjaik megoldásában. Hiába a barátok legjobb akarata, ha nem ismerik az emberi lélek szokásos rugóit, ha nincsenek technikák a kezükben, amivel segíthetnek.
A pszichónak vannak.

Sok a félreértés, hiedelem, mítosz, félelem.

Elmondom, én mit gondolok erről.

Megszólítasz, elmeséled a gondodat, majd megkérdezed: Mit tegyek?

Nem tudom. Amíg nem ismerlek téged, nem ismerem igazán a problémádat sem, s nem tudhatom a megoldást sem. 

A pszichológus nem mindentudó. 

Távolságot tartasz, mert attól félsz, olvasok a gondolataidban.

Hadd nyugtassalak meg: nem, nincsenek paranormális képességeim. Ha néha úgy érzed, beleláttam a fejedbe, az csak azért történhetett, mert egy hullámhosszra kerültünk, miközben a történetedet mesélted. 

Utasításokat vársz. Vezetést. Tiltásokat és parancsokat.

Nem, barátom, nem ez a dolgom. Nem vagyok a főnököd. Rámutathatok dolgokra, megmagyarázhatok jelenségeket, de sosem dönthetek helyetted. Ez a te feladatod. Az enyém az, hogy ezt megkönnyítsem neked.

Kerülöd a tekintetemet, mert azt hiszed, a lelkedbe látok.

Ezt nem tudom egyértelműen cáfolni. Igen, vannak olyan pillanatok, mikor felvillan valami. Valami megfoghatatlan, valami érzés, valami bizonyosság. Nevezhetjük igazságnak. Azonban ezek a pillanatok valamennyiünket elérnek néha. A pszichológust talán kicsit gyakrabban.

Felejtsük hát el az omnipotenciát.

A pszichológus társ.

Aki melletted van, aki figyel rád, aki érteni akar, aki meg akar fejteni, aki úgy tekint rád, mint egyetlen, megismételhetetlen csodára.

Aki segíteni akar neked abban, hogy jobban értsed és elfogadd magadat és a világot. 

Egy kéz, amibe kapaszkodhatsz, egy fül, ami meghallgat, egy elme, ami veled és érted gondolkodik.

Önmagában senki és semmi.

Te formálod, te adsz értelmet létezésének.

Te teszed egésszé.