A keresztény kultúrkörben mindenkinek ismerős a hét főbűn.

Én szeretnék pár szót írni azokról a bűnökről, amiket önmagunk ellen követünk el.

- állandó bűntudat

- alacsony önértékelés

- halogatás / várakozás

- maximalizmus

- túlzott engedékenység

- bizalom-problémák

- biztonság-problémák

Nyilván van még több, de most hirtelen ezek jutottak eszembe. Talán később bővítem a listát.

Ezek a tulajdonságok azért veszélyesek, mert gyakran csak későn tudatosulnak, ugyanis addig, amíg a társadalom felé igyekszünk - és sikerül - megfelelően viselkedni, addig lehetünk jó fiúk/lányok, a saját életünk megrontása másokat kevéssé zavar, így nem kerül előtérbe.

Lássuk, mi is a gond ezekkel a tulajdonságokkal.

Kezdjük a bűntudattal.

Valamennyien követünk el stikliket, hibákat, vétkeket, akár bűnöket is.

Bliccelni a buszon.

Átlépni a sebességhatárt.

Lefizetni a rendőrt.

"Nem észrevenni", ha a pénztáros többet ad vissza.

"Szépíteni" az adóbevalláson.

Csalni vizsgán.

Csalni házastársat.

Befeketíteni kollégát.

Belenyúlni a pénztárba.

Mindenkinek van véleménye arról, hogy ezek a fenti vétkek vajon mennyire súlyosak, vagy súlytalanok.

Az egészséges, megfelelő erősségű (sajna ez ritka ám) felettes énnel rendelkező ember vagy el sem követi ezeket a bűnöket, vagy az elkövetésük után magába száll, végiggondolja, mit tett, majd vagy megpróbálja valahogyan jóvátenni, kompenzálni, vagy addig tépelődik rajta, míg sikerül neki valahogyan "leboltolni" a lelkiismeretével. Igen, van bűntudata, igen, megküzd vele, és igen, végül maga mögött tudja hagyni az egész ügyet.

A gyengébb felettes énnel rendelkezők gyakrabban esnek bűnbe. Vagy nem is éreznek igazán bűntudatot, vagy hamar megmagyarázzák maguknak (másoknak), hogy miért volt teljesen érthető és jogos az eljárásuk.

Ők általában nem alszanak rosszul.

Mi történik akkor, ha valakinek erős a felettes énje?

Pontosabban, ha valakinek erős a lelkiismerete (amit a pszichoanalízis a felettes én részeként tekint), de valójában az önkontrollja, a normatartása gyengébb?

Ezek az emberek azok, akik tulajdonképpen elátkozottak.

Saját maguk által.

Ahhoz nem elég erősek, hogy ellen tudjanak állni a kísértésnek, tehát bizony, megesik velük, hogy bűnöket követnek el. Azonban a lelkiismeretük combos, ezért a legkisebb vétkeket is mélységesnek és súlyosnak élhetik meg (gyakran öntudatlanul), és életük gyakorlatilag egy non-stop vezeklés, maga a Golgota.

Szenvednek önmaguk gyengeségétől, de képtelen úrrá lenni ezen. Ezek az emberek úgy élik az életüket, hogy folyamatosan azt érzik, nem érdemlik meg, hogy jó dolgok történjenek velük. Nem érdemelnek boldog, kellemes életet. Általában nem tudatosan, de tényleg el is érik azt, hogy sorra történjenek velük a kellemetlenségek. Hogy sose legyen elég pénzük. Hogy rossz családi légkörben éljenek (vagy egyedül). Hogy szenvedjenek a munkahelyükön. Hogy sorra megtalálják őket mindenféle krónikus betegségek, az adóhivatal, a betörők, stb. Ezek az emberek nem boldogok. Nem engedik meg maguknak.

Mindegy, hány év, évtized telt el egy általuk súlyosabbnak ítélt bűnük óta, mindegy, hogy mennyit ostorozták magukat miatta, sosem engedik el a további büntetést. Hogy mi a büntetés? Az örökös bűntudat, önmarcang, meg a fent sorolt "járulékos" gondok. 

Ezek az emberek kevesebbnek, értéktelenebbnek érzik magukat másoknál - pedig lehet ám, hogy valójában sokkal kevesebb a vétkük azokéinál -, úgy érzik, állandóan vezekelniük kell. Nem adnak, nem képesek adni feloldozást maguknak.

Gyakran nem is azért történik így, mert ők tudatosan elhatározták, hanem mert a lelkiismeretük foglyai, a tudattalanjuk mélységeiben ők az ultimate bűnösök, akiknek nincs, nem lehet kegyelem.

Hogyan lehet nekik segíteni?

Gyakran elég, ha rádöbbentjük arra, mit csinál.

Ha megtaláljuk azt a bizonyos eseményt (eseményeket), amit azóta is rág, csócsál elméje, mint kutya a gumicsontot, rávesszük, hogy engedje el végre a fájdalmas emléket, és egyfajta feloldozást adunk neki, mint valami gyóntatópap.